Székely vígság Pest-közelben…
A román „forradalom” után, akár a népmesékben, sok székelyember vette batyuját s vágott neki a világnak az erdélyi hegyek öleléséből. A hosszú útra induló átalvetőben kemencében sült, kisebb házikenyér, padláson füstölt s téli fagy csípte szalonna, zsírban lesütött hús és jókora kolbász szorongott, de azért gurult még melléjük a kamrából pár lila hagyma is. Mentek szerencsét próbálni.
A szabadságot követő első hetekben, hónapokban még mind HAZA készültek, így, csupa nagybetűvel írva; hisz Magyarország volt álmuk álma. Minden székely oda vágyakozott, mert ott mindenki különb, műveltebb és gazdagabb, mindenki magyarul beszél, magyarul vannak a könyvek is, s ráadásul ott még a rendőr is köszön, ha nem is előre, de legalább vissza.
Teltek-múltak a hónapok, aztán már az évek, és kinek hamarabb, kinek később, de megtört a varázs. Egyesek akkorra már itthon otthont teremtettek maguknak, mások nagy elhatározással visszafordultak, ám nem kevesen vannak, akik még tovább álltak, keresvén Tamási Áron örök érvényű kérdésére a választ: „Mi dolgunk a világon?”
A helyüket keresők élete pedig tele van olyan kalandokkal, amelyek megérdemlik, hogy megőrizze őket a történelem, s velük együtt a mindennapok édes-keserű, humoros-fájdalmas valóságát.
Igazán, persze, csak akkor nevet a saját baján a jóember, ha már beérett a fájdalom. A fájdalom pedig már igencsak beért, s még azt is lehet tudni, hogy pontosan mikor: 2004. december 5-én.
