Halló! Ott van még?
Már éppen azon volt, hogy begolyózzon – jó dolgában –, miközben kinn remekül sütött a nap. Ekkor a jó sorsa megismertette modern világunk nagyszerű vívmányával. A szerkezet igencsak sokat tud: ír, olvas, tanít, tudnivalókkal fenyeget, na meg beszél...
Amit csak lehetett, persze, mindent elrontott. Reszkető kezekkel egerészett, és egyszer csak sikerült elsötétítenie a képernyőt.
– Segítség! – kiáltotta a szomszédasszonynak. Amaz nagy nehezen visszaállította a rendet a gépen. Egy darabig megint nyugta volt. De a kíváncsiság nagy úr, és megint minden összezavarodott. De már nem mindig. Végül győzedelmeskedett: alkalmazottja lett egy cégnek. Távmunkában!
Innentől abból tanult, ahogy javították a baklövéseit. De már nem babra ment a játék. Valakinek mindig segítenie kellett. Ha vasárnap reggel nyolckor, akkor akkor. Minek aludni olyankor? Pénzkereső ember nem henyél, főleg az olyan nem, aki ha fejébe vesz valamit, addig csűri-csavarja, amíg nem sikerül. Hasznos tagja akart lenni magának, és egy kicsit a társadalomnak. Tessék, most az!
– Halló! „Kisködmönös vevőszolgálat”! Tessék parancsolni!
– Rendelést szeretnék leadni, tessék mondani, jó számot hívtam?
– Persze, azonnal szolgálatára állok, csak előbb az adatait kérem.
– 18/48-asat kérek, nehogy nekem a feketéből küldjenek és ötvenhatost! Az ötvenhatos nem jó évjárat. Rossz volt akkor a minőség. Mindenki disszidált, itthon meg maradt a nagy semmi. Az anyag is silány. Értette?!
– Igen, negyvennyolcas lesz. Tűzpiros, mint a vér.
– De vajon jól áll az majd nekem? Én inkább a világos színeket szeretem.
– Legyen! Mondja a „világos” méretét, bár nekem elég sötétnek tűnik, és nem is 18/48-as, hanem 18/49-es, és ha jól tudom, ez Görgey-, bocsánat, görögdinnye színű. Jaj, hogy abban van zöld is, meg piros is? Reménykedtünk, reménykedtünk, bár sok alapja nem volt reményeinknek. Akkor mi legyen, kedves asszonyom? Jaj bocsánat, elnézést: kedves uram?
– Legyen igaza, mégiscsak jobban tudja, legyen negyvenkilences, de aztán gyorsan küldjék.
– Hova küldjük, esetleg megmondaná a címét is?
– Nem, már egyszer bepötyögtem a zenélő dobozba.
– Sajnálom, akkor nem vehetem fel a rendelését, mert már egyszer feladta, tudja az a gép, amibe bepötyögött, intelligens lény, csak válaszolni nem tud.
– De jó neki!
– Vagy még egyszer akarja a „világost”? – Aztán eszébe jut egy népdal:
„Hej Világos, vén sötét Világos
Te miattad a haza oly gyászos”
– Nem értem magukat! Panaszt teszek, én fizetek, mit érdekli, hogy hányszor kérem a „világost”, és hova?! Nekem azonnal szükségem van rá! – Azzal lecsapja a telefont.
Remek, megvolt a keresztség. Sikerült elbaltázni a szolgálatnak egy rendelést. Hogy most mi lesz? Mi lenne? Ismét csörög a telefon, és a szolgálatos készséggel veszi fel a rendeléseket. Igyekszik, nagyon igyekszik: aki megmondja a nevét és a címét, annak még azt is felírja – reménykedve benne –, hogy ki is fogják szállítani neki. Sőt, ha a név mellé még azt is megmondják, hogy mit akarnak, nyomban rögzíti. A háttérben, hogy folyamatosan tudja mi a dolga, zenét hallgat: „Mindannyian mások vagyunk” – ismételgeti az mp3-as lejátszó. Bár nem érti ezt a fajta telepátiáját a zenemasinának, hogy épp most, ezt kell dúdolgatnia, nem ér rá vele vacakolni, mert jön az újabb hívás:
– Jó napot! – szól bele egy asszonyi hang.
– Jó napot! „Kisködmönös vevőszolgálat”! Tessék parancsolni!
– Sietek, gyorsan mondom, egy nadrágot és egy pólót kérek.
– Melyiket kéri? Mondja az adatait!
– Mit képzel? Sietek! Szülői értekezletre megyek, nincs időm most mindent elmondani. Nem érti, vagy azt akarja, hogy lekéssem? Küldjék a nadrágot meg azt a pólót! Hogyhogy nem lehet név és cím nélkül? Még milyen számokat ne mondjak be magának?! Nahát, magukat sem hívom többé! Majd hívom az „Irhabunda szolgálatot”. Ők nem nyaggatják ennyit az embert. – Na, ez is megvolt. Illetve: meg lett volna…
– Halló! Jó napot! Vevőszolgálat?
– Igen, tessék parancsolni, vevőszolgálat, miben lehetek segítségére?
– Jaj, kedvesem, én kiírtam magamnak, amit szeretnék, mondhatom?
Szépen, ahogy kérik, bemondja az adatokat, közben megkérdezi, hogy érzi magát a telefonos kisasszony – jaj, de jó, van, aki még kisasszonynak hiszi –, majd azzal folytatja, hogy milyen jó dolog, hogy „emberi” hangot talált a vonal túlsó oldalán, mert nem szeret gépi hanggal beszélni. Két cikkszám között már kiismerik egymás gyerekeinek szokásait („nem vesznek ám fel bármit”), a harmadik cikkszámnál pedig már a a férjek kerülnek „terítékre” (hát nem ugyanaz a hóbortjuk?!). Időjárás-jelzőt kér párjának, mert ugye őt sem lehet kihagyni egy ilyen nagy ruhavásárlásból, legalább majd elégedetten fizeti ki a borsos számlát. Még csevegnek egy keveset, aztán mint két jó barátnő válnak el egymástól.
– Halló! Kedveském, a segítségét kérem, rendelni szeretnék – mézédesen hívja egy férfihang.
– Parancsoljon, uram, miben állhatok rendelkezésére?
– Tudja, aranyom, a barátnőmnek, a Józsinak szeretnék egy ici-pici, lila tangát. Megmondaná, melyik a legizgisebb?
– Khmmm… Bocsánat, uram, a torkom. Csak egy korty vizet iszom, azonnal… – Kis szünet. – Akkor nézzük a katalógusokat!
Megbeszélik, majd eldöntik közösen: hisz’ „nő a nőnek” mégiscsak jobban ismeri az ízlését. Elégedett vevő búcsúzik. Biztosítja, hogy mindig őt fogja kérni, személyesen...
Újabb hívás:
– Jaj, de jó hogy felvette! Tudja, én olyan nehezen kapok magamnak valamit! Jó ez az önök cége. Külföldi. Én meg '56-os vagyok. Kint éltem én egy kis ideig, kb. negyven évet, és megszoktam a méreteiket. Nagyobb lábon élnek. Jaj, dehogy politizálok kedves, csak, tudja, megszokásból mondom. De nem érdekes, hogy pont 56-os a méretem...?
– Halló!
– Tessék parancsolni!
Szerencsére ma ez az utolsó hívás. Este van már, ezt még felveszi, és vége ennek a napnak, hurrá! Hamar telnek így a napok, hipp-hopp, és itt a hónap vége. A számlája feltöltődik egy kis nyugdíj-kiegészítővel. Szerencsés ember, csak néha nem tudja ezt magáról. Most még összeszedi minden maradék erejét az utolsó híváshoz.
– Miben segíthetek?
– Két gondom is van. A 18 éven felüli katalógusukból rendeltem, de nem jó a méret. Az egyik kicsi meg szűk, ön szerint melyik lenne a jobb? A férfi „hancúrléc”-méretnél pedig nagyobb kiegészítő kellene. Halló! Ott van még?
– Igen, bocsánat, de gondolkoztam, hogyan segíthetnék. Nem ismerem az önök méreteit, esetleg nézzük meg együtt a katalógust!
– Remek ötlet!
Aztán mesélni kezd, tapintatból itt nem részletezendő méretekkel ismerteti meg. Hja – jut eszébe az öreg közmondás –, jó pap holtig tanul! Meg ez: ha ezt a rendelést sikeresen felveszi, becsukhatja a boltot mára. Jöhet a megérdemelt vacsora, a kiérdemelt pihenés.
Ha lassan is, de csak megegyeznek.
Még egy utolsó mentés, s elküldheti a napi munkáját. Még aláír, listát készít másnapra – majd mindent bevásárolnak a fiatalok.
Vacsora után kissé kábán telepszik le a tévé elé. Férje épp a csatornák között válogat, egyiknél megáll, már horkol is, kezében az elmaradhatatlan távirányítóval.
A képernyőn a kígyók párosodásáról értekeznek.
– Tessék, itt vagyok! – motyogja félálomban.
