Halál Mári balladája
A folyó megkerüli a duruzsoló malmot. Odébb sötét foltként fenyves erdő sóhajtozik bánatában, amiért oly messze szakadt a nagy havasoktól. Magasságok királyai most méltánytalan helyen, sík területen őrzik a mögöttük elterülő falut, magvaikat innen már Nemere szele sem képes viharos köpenyén feljuttatni a közeli hegyre, ahonnan aztán nyújtózhatnának fel az egekig, fel a fényes mennyországig, ahová minden harangszókor fel-felszáll egy-egy lélek.
Halál Mári is pontosan úgy vágyakozik, mint éjjel a saját árnyékaikat kergető fenyőfák ágai:
– Bárcsak szóna mán az a lélekhuszár, erősen jól jőne egy-két sírásás! Üresen áll a kamra, még a legyek sem tanálnak benne ennivalót, sirülnek ki az ablakon azonmód, ahogy bérepülnek. Bárcsak lenne egy kanna bor! Bárcsak lenne egy jó kis tor! – s azzal nekiveselkedik a búbánatnak, de olyan keservesen, hogy fenn megszánja az Úr, s felszólítja magához az éppen soron következő lelket.
Amint meghallja a templom harangját hirdetni a holtak égbemenetelét, Mári egyből életmagra kap, mint kókadt virág, ha hirtelen harmatot érez, s szalad a tiszteleteshez, megtudni, ki volt a megszólíttatott, s szíve hevesen ver, mert reméli, hogy inkább öreg és gazdag, semhogy – Isten mentsen – fiatal a szerencsétlen.
Aztán búbánatos képit magára öltve s két férfiember társára támaszkodva, mint akit nem bír el a lába a bánattól, bekopog a halottasház ajtaján, hogy felajánlja, kiássák ők a sírt, s közben remeg, pedig a faluban nincs ellenlábasa, tudja, hogy visszautasításban nem lesz részük. Évek teltek el sírásrívással, evéssel-ívással, méltán ők voltak azok, akik beleadtak szívet-lelket, s megszerezték a magukról soha le nem mosható csapatnevet: Halálbrigád. Halál Mári – ahogy a nép a nevét szájára veszi –, valamint Kaszás Józsi és Miska, vagyis a két Kaszás fivér uralja a folyó menti csend országát, ők ismernek ott minden holtat és minden keresztfát.
A fejfák között ők verték fel hajnalban a csendet és nyugalmat csákány és ásó csapkodással, s nótaszóval, ha közben a magukkal vitt erősítő vérükben tűzre kapott.
S mert a temetés a halált követő harmadik napon következik minden rendes székely faluban, Máriék is három napra osztják be rendszeresen a munkát. Reggel és este a halottasház környékén segédkeznek, ha kell mosdatnak, ha kell öltöztetnek, takarítanak, aztán ha már megkapták a jussukat, kivánszorognak a temetőbe. Ki kell ásni, ha fúj, ha havaz, megadva a módját annak a gödörnek; de nincs is panasz a munkájukra, mert olyan egyenes az örök laknak a fala, mintha léniával mérték volna ki. A padmaly pedig olyan biztosan áll, hogy egy alkalom nem sok, de még ennyiszer sem fordult elő a pályafutásuk alatt, hogy ferdén díszelgett volna rajta a koporsó.
Néha a „kimerültségtől” éjszakára megrekedtek a kiásott halom mellett, s amikor a baglyok elhagyták a temetőkert híres embereinek sírboltját, ők ott, helyben, az anyaföld illatos kupacán, álomra hajtották fejüket.
Harang kondul, Mári indul… Ez alkalommal, mire felérne a tiszteletes úrhoz, már tudja, hogy nagy temetés, dinom-dánom elé néznek, mert nagy ember adta vissza a fennvalónak idejekorán a lelkét, utolsó útján ott lesz az egész falu, de még a virrasztásokon is patakokban folyik majd a köményes pálinka, bor, s kosarakban áll kínálásra a kalács.
A kapuban már sort állnak az emberek, hogy megrendülésüket tudassák a ház asszonyával. Halál Mári és a két Kaszás testvér, mint aki ilyen helyt otthon jár, magabiztosan lép be a vagyonos házba. A fiatalon özvegyen, de gazdagon maradt feleség egyből meg is bízza őket, hogy ássák ki a sírt, szerezzenek be minden temetéshez valót, a pénzt nem sajnálva még előleget is ad a munkára.
– Hű! Mári! Ha legalább minden hónapba lenne egy ijjen temetés – ujjong Miska –, de jó világ járna müfelénk!
– Nyugodj mán meg, ijjen eccer van egy évbe, örvendj, s igyekezz, mer’ ez az asszony nem ojjan málé, hogy ne nézne a pénze után –, duzzogott valamiért a fehérnép, s az emberek hagyták, ismerték, hogy néhanapján reá jön a bolondóra – ahogy mondani szokták –, majd vissza jő a Mári esze, s intettek a háta mögött, hadd duzzogjon tovább.
A sír helyét pontosan elmagyarázta nekik a tiszteletes, eszerint nekiláttak a temetőkert közepében, egy nagy vadalmafa alatt, kihantolni a földet.
– Szép hej – morgott bajsza alatt Józsi.
– A legszebb – hagyta helybe Miska, csak Mári hallgatott még örökké.
– Kettős sírt kért az asszony.
– Azt, de hogy mikor akar ide dőlni!?
– Férjhez menyen, meglátod.
– Biztos.
– Egy év se kell, s mán ura lesz.
– Az.
– Szeretője es van, tudod-e?
– Mongyák.
– Müfélénk…
– A’ megfogá az Isten jobbik lábát.
– Pofa be! – kiált hirtelen Mári, s a Kaszások azonnal el is hallgattak ijedtükben. Túl sokat mondtak, mert ők is látták, hogy Mári bizony nézegette azt az embert magának, s hogy hova s kinek gondolhatta a szerencsétlen magát, bele is szeretett, s most reménye veszve látszik minden egyes lapát földdel, amit kifelé dobnak a gödörből.
Huppan a föld, csapódik a csákány, dolgozik a lapát, s már estefelé jár, amikor leülnek enni. A szatyorból előkerül a pálinka, étel után a bor egy üveggel, aztán még eggyel, a harmadikkal, s már horkolt a két Kaszás a felpúpozott föld tetején.
Mári még nézegeti az üveget, húz egyet belőle, oldalra dől, s mire észhez tér, már a csillagok magasan a feje felett úsznak az ég gyászos palástján. A két Kaszás sehol.
Aztán egyre sötétebb lesz, mintha leoltanák az égnek lámpásait. Vaksötét szorongatja Márit teljesen. A Nemere csak erre várt, előbb csak kísértette a fák ágait, aztán egyre jobban cibálja őket, nyikorogtatva, recsegtetve erős derekukat.
A baglyok elnémulnak, s megnyílik a sírvilág Mári szeme előtt. Mint visszatérő álmaiban, előtte lengedeznek fehér lepelként a holtak lelkei, hol hosszúra nyúlva, hol összetöpörödve, hol hívják, hol taszítják őt. Egyre közelebb érezi magához mindama falujabelijét, akire csak rágurította valamikor a zsíros fekete göröngyöket.
Fülében huppan a föld tompa dobbanása, s keze önkéntelen szatyrát keresi, ahonnan kihalássza az utolsó üveget. Kihúzza a dugót, beleszagol, undorodva tolja el az orrától.
Az orkán egyre erősebben dúl… Halál Mári, nosza, birokra kel vele. Kiáll a hant tetejére, az üveget a feje fölött tartja, hangjában a baglyok huhogása. Halál Mari őrült nevetésbe kezd. A bűzös folyadék lecsurog az arcán, a vállán, már a derekán érzi, s melegedni a lábán. Halál Mari rágyújt, tűz lobban, mennybéli Szűzanya! A láng éhesen belekap a benzinnel átitatott ruhába.
Fény villan, Mári pördül, vihog, karját széttárja, a szél játszva szárnyaira kap egy-egy csóvás szikrát, s viszi magasra, egyre magasabbra, fel, egyre feljebb. Viszi Mári árvaságát, szerencsétlen ifjúságát, s egyetlen igaz szerelmét. Fel a mennyekbe, fel oda, ahová most már annyira vágyott.
A folyó megkerüli a sírkertet. Odébb, a távolban, a fenyves erdő végre ellenfelére akadt az erős szélben. Fái hajladoznak, ágai kalimpálnak az istentelen időben. Most az egyszer a Nemere bizonyult erősebbnek, olyan lökéssel tört az erdőre, hogy annak magvait tobozostul magával repítette, s vitte fel, egyre feljebb, a közeli hegy tetejére.
Vörös lángnyelvek közt erőtlen pörög még Mári, a szikrák körtáncot járnak teste körül, s hajnalra néma csendet, mennyei békét üzen a még izzó horizont.
